|
Spanyoloszági kirándulásunk
2012.október 16-án Spanyolországba indultunk sárvári mazsorett társainkkal egy Nemzetközi Mazsorett Fesztiválra. Edzőnk, Csikós Györgyné Edit néni nagy örömünkre nem csak a felnőtt és ifjúsági csoport tagjait, hanem bennünket, a "kisebbeket" is magával vitt. Hónapok óta készültünk erre az alkalomra, mert számunkra ez volt az első külföldi szereplés. A húsz órás buszozás után felüdülés volt megérkezni Malgrat de Mar egy gyönyörű tengerparti szállodájába. Amint elfoglaltuk szállásunkat, az volt az első dolgunk, hogy kimentünk a tengerpartra és felfedeztük a környék szépségeit. Terveink közt számos fellépés is szerepelt, de sajnos két alkalommal is közbe szólt az időjárás. A fesztiválon sok ország mazsorettjeivel és népi kultúrájukkal ismerkedtünk meg. Szín, pompa, kavalkád, ritmus és jókedv jellemezte ezt a rendezvényt. Utunk negyedik napján elérkezett az, amit már nagyon vártunk: eljutottunk Barcelonába! Kötött program keretében megnéztük a Sagrada Familia Szent Család Templomot, nagyot sétáltunk a Güell Parkban, megcsodáltuk a mágikus szökőkutat, a gótikus stílusban épült Nagy Királyi palotát és a nap csúcspontjaként ellátogattunk a Nou Camp Barcelona stadionba. Kötetlen programként a Rambla sétálóutcán vásárolhattunk souvenireket. Mikor visszaérkeztünk a szállodánkba nagy traccspartyt tartottunk a lányokkal, ahol megbeszéltük az elmúlt napok élményeit.
A fesztivál zárása után sajnos ott kellett hagynunk ezt az "álomvilágot" és vissza kellett zökkennünk a mindennapokba. Egy biztos: felejthetetlen utazásban volt részünk! Reméljük, lesz ismétlés!
Toldi Petra 8.b
   
Az 5.a. osztály Szent György-túrája
(2012. 04. 26.)
Kirándulásunkra nagyon jól felkészültünk, hiszen minden tanórán Sárkányölő Szent Györggyel foglalkoztunk az iskolai projektünk keretében. Jól megismertük a róla szóló legendát, a hozzá kapcsolódó jelképeket, képzőművészeti alkotásokat, a Szent György-naphoz fűződő népszokásokat és bővítettük földrajzi ismereteinket. Megtudtuk, hogy a világon nagyon sok nép tiszteli és védőszentként szereti Szent Györgyöt.
Elsőként az Európa-hírű román stílusban épült 13. századi jáki Szent György-templomot tekintettük meg. A szentélyében található az a freskó, amelyen Szent György harcol a sárkánnyal. Az apátsági templom plébánosa dr. Rátkai László, aki egykor Sárváron is folytatott papi hivatást, mesélt nekünk a templom történetéről és jelentőségéről.
Utunk következő állomása az Őrség, Göcsej és Hetés találkozásánál fekvő Szentgyörgyvölgy falucska volt. Katolikus templomának védőszentje Szent György. Első okleveles említése 1326-ból való, amikor már állt a templom. Ez a késő barokk stílusban épült templom a faluszélén áll, melynek szentélyében Szent Györgyöt ábrázoló kép látható. Ez a freskó ifjabb Dorfmeister István alkotása. Édesapja idősebb Dorfmeister István festette a sárvári Nádasdy-vár dísztermének freskóit.
Megtudtuk, hogy a templom plébánosa sárvári származású: Pála Zoltán plébános úr.
Az 1. világháborút követően 1920. június 4-én a trianoni diktátum új helyzetbe hozta a települést. 1922-ig húzódó, vitákkal kísért határkijelölés végül a magyar oldalon hagyta.
Szabolcs Péter szobrászművész által bronzból készített a Szent György és a Sárkány
köztéri szobrot is megtekintettük. A körülötte lévő kis parkban totót töltöttünk ki, melyben Szent Györgyről szerzett ismereteinkről adhattunk számot. Csapatneveinket Szent Györgyhöz kapcsolódóan választottuk: pl: Szent György lányai, Sárkányölők, Georg, Dragonkiller…
A „fények templomába”, a veleméri templomba a Szentgyörgyvölgyi-patak hídján át vezetett utunk. Kristálytiszta vizében több védett halfajta és rovar is előfordul.
A veleméri templom Szent György-freskója annyira megkopott, hogy sajnos mára már felismerhetetlen rajta a Sárkányölő alakja.
Készítette az 5.a osztály és osztályfőnök: dr. Horváth Péterné
Ez a kis történet megjelent a Vas Népe 2011.01.22-i számában is:
A kis falevél
Egy napsütéses őszi napon egy kis falevél lehullott a tölgyfáról. Felkapta az őszi szél, és elkezdte repíteni. Hol a fák fölött, hol a mező fölött repült.
Egyszer csak az erdei tó vízében találta magát. Ott ringatózott, amikor meglátott egy szitakötőt. Elkezdtek beszélgetni.
Hát téged honnét fújt ide a szél? – kérdi tőle a szitakötő.
A magas tölgyfáról – felelte a levél.
És te honnét repültél ide? – kérdi a levél.
Én itt élek a tó partján. –válaszolta a szitakötő.
Sokan laknak még itt? – érdeklődött a levél.
Itt lakik a vadkacsa, rokonom a molnárka, az éneklő békák, a játékos halacskák, a huncut vizicsigák és a jó öreg teknősbéka. Sokszor meglátogatnak a szorgos méhek és a katicabogár barátom.
Én is lakhatok itt? –kérdezte a falevél.
Ugyan már! Mi hasznodat vennénk?- mondta a szitakötő, és elrepült. A kis falevél nagyon elszomorodott, és keserves sírásba tört ki. Éppen arra járt sündisznócska, aki meghallotta a sírdogálást.
Te miért sírsz? – kérdezte a sün.
Azért, mert a szitakötő nem engedi, hogy én is itt lakjam. – szipogta a levél.
Cseppet se búsulj, majd én befogadlak! – vigasztalta a sün. A kis falevél nagyon megörült. A sün kihalászta a tó vízéből, és a hátára tette. Elindultak hazafelé. Útközben sok erdei lakóval találkoztak. A hangyák szorgosan gyűjtötték a téli elemózsiát. A keresztespók hatalmas hálót font a fák között. A mókusok fürgén ugrándoztak a fák ágain. Lassan haza is értek. A sün háza csupa-csupa lehullott falevélből állt.
Így talált otthonra az árva kis falevél, aki társaival együtt ősztől tavaszig óvta, védte és melegítette jó barátját, a téli álmot alvó sünt.
( Szukop Anna 3.b )
|
|
Ősz apó és Ősz anyó gyermekei
Hol volt, hol nem volt, volt egy varázserdő. Abban volt egy ház. Ott élt Ősz anyó, Ősz apó és három gyermekük. A három fiú közül a legnagyobb Szeptember, a középső Október, és a legkisebb November volt.
Teltek-múltak az évek, a szülők nagyon megöregedtek és nem tudták ellátni a teendőiket. Ezért Ősz apó próba elé állította fiait, mégpedig azzal, hogy ki tudja a legszebb őszt varázsolni.
Szeptember egy színtelen gyümölcsöskert előtt megállt, elővette ecsetét és suhintott vele miközben ezt mondta: Gyertek elő őszi színek, had fessek belőletek! A zöldnek, a pirosnak, a sárgának és a barnának minden árnyalata előjött. Szeptember az ecsetével bevonta a gyümölcsöket és büszkén állt a színes gyümölcsöskert előtt. Október is járta a vidéket, amikor elért egy fakó erdőhöz. Ő is előhívta az őszi színeket! Sajnos közben kiderült, hogy az Erdőtündér nyáron, Szeptember pedig a gyümölcsöskerthez a színek nagy részét elhasználta. A tündér elfelejtette feltölteni, így Októbernek a maradék színekkel kellett gazdálkodnia. Ügyesen kavargatott-kevergetett, és csodaszép színű erdőt varázsolt.
Novemberen volt a sor, aki kicsit elkeseredett, hogy nem jutott neki a színekből. Úgy döntött, hogy a lehullott termésekből figurákat készít. Összeszedte a legszebb gesztenyéket, diókat és makkokat. Nekilátott a munkának, és hamarosan elkészültek az állatfigurák. Elővette varázspálcáját, és egy suhintással az állatkákat életre keltette.
Dolguk végeztével a fiúk megmutatták szüleiknek a műveket. Őszapó nem tudott köztük dönteni, ezért így szólt:
- Szeptember, te kapod a gyümölcsérlelést, Október te a természet festését, November, te pedig az élőlények felkészítését kapod, hogy biztonságosan átvészeljék a hideg telet.
Ősz anyó és Ősz apó nagyon büszkék voltak gyermekeikre, és most már örömmel vonultak nyugdíjba.
|
|
A szőlőszem
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi rigó. Ez a kicsi rigó nagyon szerette a szőlőt.
Egyszer betévedt egy szőlőskertbe. Találkozott egy szőlőszemmel, aki azt mondta a rigónak: - Ne egyél meg! Inkább teljesítem bármilyen kívánságodat!
Miközben beszélgetnek, arra repül egy lódarázs. Őneki is azt mondta a szőlőszem: - Ne egyél meg! Inkább teljesítem bármilyen kívánságodat! Most kíván egyet a rigó: Mindig legyen ilyen édes a szőlőszem! Ez a kívánság a lódarázsnak is tetszett. Ám a szőlő elmosolyodott ezen a kívánságon, és megígérte hogy minden ősszel ilyen édes lesz, sőt kóstolót is ad nekik.
Ha a szőlőszem kóstolót nem adott volna, az én mesém is tovább tartott volna!
|
|
A fák története
Tudjátok miért hullatják le leveleiket ősszel a fák a fenyőfák kivételével?
Valamikor nagyon régen, amikor Földünkön még alig volt élet, csak néhány fa, cserje, virág és néhány állatfaj élt, egy lankás hegyoldalon egy fenyőfa, egy bükkfa és egy tölgyfa növekedett. Közülük a fenyő volt a legidősebb, karcsú, erős ágú, hegyes sötétzöld tűlevelű, nagyon mutatós fa volt. A bükkfa volt a középső, szürke kérgű, terebélyes lombkoronájú, mogorva, morcos természetű fa volt. A zömök törzsű, fényes karéjos levelű tölgyfa volt a legfiatalabb, és a leghiúbb.
Történt egyszer, hogy egy madár repült a tölgyfa ágára. Otthont keresett magának. Megkérdezte hát a tölgyfát:
-Kedves tölgyfa! Megengeded, hogy ágaid közt fészket építsek?
Hogyisne, hogy az ágaimat, leveleimet letörjed, éles karmaiddal megsértsd törzseimet, hegyes csőröddel belém csípjél! - szólt gőgösen.
A madár ezért továbbrepült. Meglátta a bükkfát, rászállt az egyik ágára, majd tőle is megkérdezte:
-Kedves bükkfa! Megengeded, hogy ágaid közt fészket építsek?
A bükkfa egy kicsit gondokozott, majd így felelt:
-Megengedem, de nem szeretném, ha ágaimat, leveleimet letörnéd, éles karmaiddal megsértenéd törzsemet, hegyes csőröddel belém csípnél!
A madár elkezdte megépíteni otthonát. Nagyon vigyázott, hogy a fa kérést tiszteletben tartsa, de a bükk folyvást zsörtölődött.
-Már megint nem figyeltél oda, belém csíptél! Miért nem tudsz jobban vigyázni? Majdnem letörted az ágamat! Teljesen összekarmoltad a törzsemet! Miért csiripelsz annyit? Nem látod hogy pihenni szeretnék? -mérgelődött naphosszat.
Így a madár megelégelte az otromba viselkedést, és tovaszállt. Odarepült a fenyőhöz, és megkérdezte tőle:
-Kedves fenyőfa! Megengeded, hogy az ágaid közt fészket építsek?
-Természetesen! Nagyon szeretném, ha otthonra lelnél nálam!
A madárka vékony ágakból, fűszálakból, mohából kényelmes fészket épített, melybe nemsokára tojásokat is rakott.
Egy hangyacsalád és egy lepkepár is szeretett volna a tölgyfa ágai közt élni, de a hiú fa őket sem engedte. A bükknek sem tetszett, hogy a hangyák egyfolytában fel-le mászkáltak rajta, és idegesítette a lepkék szárnycsapkodása is. Zsörtölődő, haragos természetével elüldözött minden állatot. Csak a fenyőfa adott lakhelyet a madarak, lepkék, hangyák, bogarak, mókusok számára. Gyökereire gombák telepedtek, körülötte virágok illatoztak. A tölgyfa és a bükkfa napjai magányosan teltek. Az előbbi irigykedve, az utóbbi mérgelődve figyelte a fenyőn zajló vidám, mozgalmas életet. Eközben a tölgyfa levelei az irigységtől sárgulni, a bükkfa levelei a méregtől pirosodni, barnulni kezdtek, majd szép lassan lehullott az összes levél a fákról. Kopaszon, magányosan álldogáltak.
A tölgy hiúsága, irigysége, a bükk ellenséges természete miatt lett valamennyi fa lombhullató, a fenyőfák kivételével. Ők lettek azok, amelyek egész éven át minden élőlény számára élőhelyet, búvóhelyet, táplálékot nyújtanak.
(Polgár Teodóra 3.b)
|
|
A mókus és a nyúl
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy őszi erdő.
Abban az erdőben élt a mókus és a nyúl. A mókus és a nyúl jó barátok voltak. Egyszer elmentek a közeli faluba ennivalóért. A nyúl répát akart, a mókus meg almát akart. Ebből lett a vita.
Azt mondta a nyúl: - De én répát akarok!
A mókus meg azt mondta: - Én meg almát akarok!
Egyszer csak jött egy macska. - Hát ti min vitatkoztok?- kérdezte.
- Azért vitatkozunk, mert nem tudjuk eldönteni, hogy melyik ennivalót vigyük el.
-Akkor vigyétek el mindkettőt!
-Ez jó ötlet! – mondta a nyúl. Ebbe a mókus is beleegyezett.
-Akkor béküljünk ki! - mondta a nyúl.
-Induljunk haza! – mondta a mókus. S vidáman indultak hazafelé.
Ha haza nem értek volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Szakos Evelin 3.b)
|
|
Az őz és a sün
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy őzike. Elment sétálni, és találkozott a sünnel.
Miért sárgulnak meg és hullanak le a levelek, kopaszodnak meg a fák? – kérdezte az őz.
Azért őz komám, mert itt van az ősz.
Gyere, menjünk élelmet keresni a hosszú és hideg téli napokra!
A sün felmászott hosszúlábú barátja hátára, hogy gyorsabban haladjanak. Gyűjtöttek almát, vadkörtét és gombát. A zsákmányt testvériesen elosztották. Éppen szép napsütéses idő volt.
-Használjuk ki ezt a jó időt és játsszunk egyet! - vetette fel az ötletet a sün.
-Rendben van, de mi legye az? - kérdezte az őz.
-Játsszunk fogócskát! Jó lesz?
-Nekem jó, de ki legyen a fogó?
Majd én leszek! – lelkesedett a sün. A játék megkezdődött, a sok erdei állat szurkolt nekik.
Hajrá őz! Hajrá sün!
A sün gombóccá formálta magát és gurult az őz után. Miután megfogta, az őz lett a fogó, aki sebesen futott a tüskés gombóc után. Ez így ment, míg el nem fáradtak. Lepihentek és el is bóbiskoltak. Beesteledett, a levegő is hűvös lett. Erre ébredtek fel a jóbarátok.
Ha nem fordult volna hűvösebbre az idő, az én mesém is tovább tartott volna.
(Németh Viktória 3.b)
|
|
Mese egy régi őszről
Vége lett a nyárnak, hűvös szelek fújdogáltak. A levelek őszies színeket öltöttek. Az eddigi zöld színű természet sárga, bordó majd barna színekben kezdett pompázni.
Nem sokáig lehetett csodálni ezt a színkavalkádot, mert a levelek hullani kezdtek a szélben. Az erdő talaját nemsokára vastag, színes avarréteg borította. Hideg lett. A költöző madarak már régen elrepültek. Az ittmaradottak felborzolt tollakkal ültek az ágakon, vagy ugráltak ijedten, eleség után kutatva. Amelyik állat tehette, védett, meleg helyet keresett magának. A bogarak a fák kérge alá, vagy az avar közé bújtak. A nappalok egyre rövidebbek lettek, korán leszállt az este. Szomorú volt az idő. Szomorúak az állatok. Így esett, hogy az egyik szeles, esős délután a kisállatok összegyűltek egy védett tisztáson.
Ha így megy tovább, megfagyunk, de előtte éhen halunk!- mondogatták maguknak és egymásnak. Tanakodtak, mitévők legyenek.
Tudjátok mit?! – kiáltott fel süni. – Aludjunk téli álmot! Keressünk egy védett zugot, építsünk vackot, és bújjunk el a hideg elől mi is! Ennünk sem kell!
Igen, igen , igen – hallatszott minden felől. Aludjuk át a hideget! Mire felébredünk, itt a kikelet!
Azóta alusznak az állatok téli álmot, aki nem talált magának vackot, az ébren várja a tavasz eljöttét.
|
|
Ősz apó és Ősz anyó
A falu szélén állt egy szalmatetős házikó. Előtte egy szép kert volt, abban munkálkodott Ősz apó és Ősz anyó.
Egy gyönyörű őszi napon, mikor csicseregtek a nagy tölgyfán a madarak, Ősz apó éppen a dolgát végezte. Szőlőt érlelt, almát pirosított, leveleket hullatott. Eközben Ősz anyó ebédet készített, finom tökleves gőzölgött az asztalon. A délutánt, mint mindig, pihenéssel töltötték. Úgy elbóbiskoltak, hogy mikor Télapó megrázta szakállát, a két öreg még erre sem ébredt fel.
-Irgum-burgum! – szólt Télapó. Úgy látom az idén előbb kell munkához látnom! Ha nem tudom őket felébreszteni, akkor pompás téli takarót borítok a tájra.
Egy szempillantás alatt megrázta ősz szakállát, egyszeriben nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Egy szemfüles veréb, aki mindezt meghallotta, sietett elújságolni az erdőben élő többi állatnak is. Az állatok nagyon megrémültek.Mi lesz most velünk? – kérdi az őzike.
-Mit tegyünk, hogy fel tudjuk ébreszteni az álomszuszék ősz apót és Ősz anyót? – kérdi aggódva a nyuszi. A bölcs bagoly összehívta tollas társait, és elhatározták, hogy közösen ébresztik fel a két öreget. A cinkék, fülemülék, rigók, verebek mind felkerekedtek, és elrepültek a szalmatetős házhoz. Olyan vidám dalolásba kezdtek, hogy Télapó rögtön meggondolta magát, mert ő nem szokott hozzá ilyen hangos erdei csiviteléshez. Erre a hangos lármára sietősen előbújt Ősz apó és Ősz anyó. Lett nagy vigadalom, dalolás, kacagás!
Hálából Ősz anyó varázsecsetével felolvasztotta a havat az erdőben, és olyan csodálatos őszi tájat varázsolt az állatoknak, hogy arról majd csak a legszebb mesék mesélhetnek!
|
|
Ősz manócska bánata
Hol volt, hol nem volt,
Túl a hegyen, dombokon,
Kicsi ágyán Ősz Manócska
Szomorúan bóbiskol.
Egyszer régen, nagyon régen, nagyszüleink idejében, volt egy varázslatos falu, ahol koboldok, manók és tündérek éldegéltek békességben.
Múlt az idő, ahogy máskor szokott. A virágos tavaszt követte a meleg nyár, azután jött a színes ősz, majd a zord tél. Míg egy napon, egy szép meleg nyári napon, az Ősz Manócska meghallotta a következő beszélgetést:
Olyan jó ez a meleg napsütés! Úgy szeretem a nyarat! - mondta Csillám, a tündér.
Igen. És a madarak csicsergése is olyan boldog! De mindjárt vége lesz minden jónak, mert jön az ősz! - folytatta Alma, a manó.
De jó lenne, ha nem lenne vége a nyárnak, és idén nem lenne ősz! – vágta rá Dió, a kobold.
Ősz Manócska nagyon szomorú lett.
-Az én évszakomat nem szereti senki. Nem is lesz az idén ősz. – gondolta magában.
Visszabújt az ágyikójába, és szomorkodott. Eljött a nyár utolsó napja. Szép, napsütéses idő volt, az ősznek még jele sem mutatkozott. Eltelt egy hét, még egy, semmi nem változott. A manók, tündérek, koboldok nagyon örültek a hosszú nyárnak, míg egy napon így szólt Alma manó:
-Megyek, eszem egy almát! Hiszen ez éretlen!?
-Gyertek ide! Nagy baj van! Nem érett meg az alma! - kiáltotta.
-A dió sem! – folytatta a kobold. Elindultak hazafelé, és azon gondolkodtak, vajon miért nem értek meg a gyümölcsök. Útközben így kiáltott Csillám:
-Jé! Kele a gólya még mindig itt van!
-Kérdezzük meg tőle, miért nem repült el?
-Olyan jó idő van, gondoltam még ráérek! - felelte a gólya.
-De hát mindjárt itt lesz már a tél! Ha nem indulsz el időben, útközben meg fogsz fagyni! – mondta Csillám, a tündér.
-Nahát! Erre nem is gondoltam! De ha nincs ősz, honnan tudjam, mikor kell indulnom? - tette fel a kérdést Kele. Nincs ősz! Erre a két szóra felfigyelt Dió, a kobold.
-Mi lehet az Ősz Manóval? Talán beteg? Vagy szabadságra ment? Vagy talán elaludt? - gondolkodott.
-Nem ! Rájöttem!
Mi kívántuk, hogy az idén ne legyen ősz! Hát teljesült! Nézzük meg, az embereknél is ekkora galibát okoztunk!
Nem tudjuk leszedni a gyümölcsöket, mert nem érett meg semmi! Nem tudjuk leszüretelni a szőlőt! Nincs a diófán termés! Nem érett be a napraforgónk és a kukoricánk! Mit fogunk a télen adni a madárkáknak? - panaszolták az emberek.
A fák sem színesedtek ki! Nem tudunk gesztenyét és makkot szedni! - sopánkodtak a gyerekek.
-Hú, mekkora galibát okoztunk! Menjünk, keressük meg Ősz Manócskát, és kérjünk tőle bocsánatot!
Elmentek az örök ősz erdőbe, annak is a közepébe, ahol Ősz Manócska bánatosan feküdt kuckójában.
-Ősz Manó! Ne haragudj ránk! Nem tudtuk hogy ekkora szükség van rád! Bújj elő, és hozd el nekünk az őszt! – kérlelték mindannyian.
-Ti akartátok, hogy az idén ne legyen ősz! De látom, rájöttetek, hogy én is éppen olyan fontos vagyok, mint a többi évszak. – mondta a bölcs kis manó.
-Igen, igen! Tanultunk is a hibánkból! Legközelebb meggondoljuk, hogy mit kívánunk! - magyarázkodott Csillám, a tündér.
Másnap reggel a falu lakossága egy szép őszi reggelre ébredt. A termések, a gyümölcsök beértek. A madarak elrepültek melegebb vidékre. Az erdők gyönyörű szép, színes ruhákat öltöttek. Az emberek és az állatok boldogok voltak. A három jó barát pedig örült, hogy helyre tudták hozni hibájukat. Ősz Manócska pedig büszkén nézte a pompás színes tájat, az érett gyümölcsöktől roskadozó fákat, a boldogan futkosó, makkot, gesztenyét gyűjtő gyerekeket, s kedvesen integetett a hosszú útra készülő madaraknak. Majd elégedetten visszabújt házikójába.
Hol volt, hol nem volt,
Túl a hegyen, dombokon,
Kicsi ágyán Ősz Manócska
Boldogan bóbiskol.
(3.a osztály)
|
|
|
